Szabadulás
J.D. Salingernek – Anya? Már kétszer kerestelek! Azt hittem, baj van. – Vissza akartalak hívni, csak épp… – Apával van valami? – Éppen főzök – felelte az asszony, ahogy egyik kezével a füle mellett tartotta a telefont. A hűtőszekrény mellé lépett. Szabad kezével kivette a lábast és odatette a tűzhelyre. Pipiskednie kellett, hogy a konyha
Tito kék vonata
Elképzelem a szerelvény csikorgó hangját, ahogy a távolban, jóval a szabadkai felüljáró előtt fékez a síneken, és több száz méterről nyílegyenesen bekúszik a pályaudvarra. A hetvenes években járunk. A peron tiszta és csikkmentes. Hajnalban egy teljes brigádot vezényeltek ki takarításra. A szürke beton dézsákban frissen beültetett petúniák virágoznak, akárcsak az országban a kommunizmus. A járda
Szomjúság
Kopott farmerdzsekijének zsebében az elbocsájtó papírok. Kezében két tömött sporttáskával és egy hátizsákkal hagyja maga mögött az állami gondozó intézet kapuját. Végleg. Betöltötte a 18. évét, hétfőtől munkába áll. Egy áruraktárban dolgozik majd, és a fizetéséből épp annyira telik, hogy egy szerény egyszobás bérlakást az állam támogatásával, féláron fenntartson. Kezében és hátán cipeli összes ingóságát
Semmi különös
Annak a huszonöt évvel ezelőtti nyomasztó nyáréjszakának az emléke még ötvenévesen is olyan élesen él benne, mintha tegnap lett volna. Pedig nem történt semmi. Egyetlen ujjal sem ért hozzá az a férfi. A kaszinóban éjfélig tartott a műszakja. Az öltözőben fáradtan oldotta ki fekete csokornyakkendőjét. A fehér inget pólóra cserélte, a térdig érő szoknyát laza
A szeretet
Tonhalszendvics, gyömbértea, a pékségben majdnem telt ház, és szabad hely már csak az üvegportál előtti bárszékes könyöklőnél van. Egymás után érkeznek: nagymama bottal, kisfiú, egy anyuka és két gyerek. A könyöklőhöz ülnek mindannyian, azt gondolom róluk, ők egy család. De még sem, mert felszabadul egy asztal, és anyuka máris átülteti csemetéit a kényelmesebb helyre. A
Édes nyár, keserű tél
Élesen emlékszem. November vége volt, és akkor kezdtek el szállingózni a hópelyhek, amikor a szabadkai vasútállomáson ő már fönt a fülkéből hajolt ki, én meg lent a peronon álltam, és elengedtük egymás kezét. Előtte hosszasan búcsúzkodtunk, és azzal vigasztaltuk egymást, hogy hamarosan újra találkozunk. Valójában akkor láttam Rudit utoljára. A mai vénülő szememmel nézve ez
Nyári angyal
Felemelő angyallá változni. Végső soron annak köszönhetem, hogy egy nyári nap megcsörrent a telefonom, és egy férfihang közölte a vonal túlsó végén, hogy felvettek szobalánynak a város egyik legjobb hoteljébe. Az épületet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Munkába menet észrevettem, hogy az emberek, akik az előtte elhaladó villamoson utaznak, vagy az út két oldalán a