Felemelő angyallá változni. Végső soron annak köszönhetem, hogy egy nyári nap megcsörrent a telefonom, és egy férfihang közölte a vonal túlsó végén, hogy felvettek szobalánynak a város egyik legjobb hoteljébe.
Az épületet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Munkába menet észrevettem, hogy az emberek, akik az előtte elhaladó villamoson utaznak, vagy az út két oldalán a gyalogosok, fejüket az emeleti üvegablakok felé fordítják, – melyekben tükröződnek az utca fái, az égbolt – és a vele szemben lévő öreg patinás ház, amelynek hajdan tekintélyes kapualja napközben mindig nyitva áll.
Reggel hatkor álmos a város, akárcsak az én összes porcikám, embert alig látni az utcán. A hotellel szemközti ház akkor még zárt kapualja előtt mindig elhaladok, mielőtt eljutok a bejáratig.
Délelőttönként az emeleten kezdek. Amúgy nem szoktam az ablakon kifelé bámészkodni. Egy nap azonban az egyik szobában a takarító félig behúzva hagyta a függönyt. Odaléptem az ablakhoz, hogy helyreigazítsam, amikor szemközt, lent a nyitott kapualjban megláttam őt. Az elkoszolódott bordó huzatú fotelje ölelte át öreg, meggörnyedt testét. Arra figyeltem fel, milyen nyugalommal melengette sápadt arcát a besütő nap sugaraiban.
Néztem, ahogy lehunyta a szemét, és mélyen átélte a pillanatot, mintha érezte volna, mennyi ideje van hátra. A tető nyergéről egy galambpár ereszkedett le mellé, és kölcsönösen udvarolt egymásnak. Ő kinyitotta a szemét, tekintetével követte őket, és néha felnézett a kapualj előtt közönyösen elsétáló emberekre. Jelenség volt. Valami sokat megélt bölcsesség és karcos élet sütött a tekintetéből, amit akkor fedeztem föl, miután összebarátkoztunk.
Elfordultam az ablaktól, és ránéztem az órámra, tizenegyet mutatott. Szobáról szobára mentem tovább, és amikor az utolsóval is végeztem, gondoltam, kinézek még egyszer. Már nem volt ott, csak a kopott fotelje. Ebédelni mehetett be, meg hogy utána lepihenjen. Az öregek így csinálják.
Másnap minden kezdődött elölről. Majdnem tizenegy volt, és kinéztem az ablakon. Az én bácsikám kint ül a kapualjban, a fotelben. Nekitámaszkodtam az ablaknak, és tekintetemmel követtem, ahogy kenyérmorzsával etette a galambokat. Néha a keze úgy maradt ernyedten maga mellett, és közben felemelte a fejét, elrévedt a távolba a felhők felé, amik óriási vattapamacsként úsztak az égen.
Ahogy figyeltem őt, azon tűnődtem, milyen élete lehetett.
Emlékszem, aznap estefelé a lakásomban a konyhapult teli volt mosatlan edényekkel, ami feszélyezett, – fogtam a fejem, hogy a szemetesből bűzös szag áradt ki, és eszembe jutott, még a szennyes ruhákat is szét kell válogassam, amit egy hete nem volt erőm megtenni – amikor megcsörrent a telefonom. Anyám hívott.
– Mikor jössz haza? Nagyapád olyan sűrűn emleget. Tudod, milyen gyenge… – mondta, de közbeszóltam.
– Anya, dolgozom, hétvégére alig élek. Tudod, hogy amint birok, majd megyek – feleltem.
– Legalább néha fölhívhatnád, ki tudja… – próbálkozott. Ezt a mondatot annyiszor hallottam már tőle, de most nyomatékosabban hangzott. Nyeltem egyet.
– Sokat gondolok rátok – csúszott ki a számon.
– Ezt még sosem mondtad. Valami baj van? – kérdezte.
– Nincs. Minden rendben.
Elgondolkodtam, hogy a nagyapámat milyen ritkán látom. Egy ideje már csak évente néhányszor, nagyobb ünnepeken, amikor hazamegyek, mint nemsokára majd a Nagyboldogasszony napi búcsúra, és mindig megdöbbenek, csak néhány hónap eltelte mennyi nyomot hagy az idős emberi arcon. Amikor ott ülök vele szemben, és látom, hogy ereje napról napra kevesebb, testemben a bénító szorongással, ami csak annyit enged ki magamból, hogy hazudjak egy hihetőt, hogy odébb van még az elmúlás, miközben magam is attól félek, hogy melyik pillanatban következik be, és inkább nem akarok tudomást venni róla.
Másnap a hotelben annyira belefeledkeztem a törölközők elhelyezésébe, hogy már az utolsónál tartottam, amikor eszembe jutott az öreg. Kinéztem az ablakon. A szívem fürgébben kalapált, mint szokott, amikor megláttam az üresen álló fotelt. Átfutott a gondolat, hogy nem látom többet, és még meg sem ismertem. És akkor megkondultak a közelben lévő dóm tornyának harangjai. Delet harangoztak. Megnyugodtam. Biztosan ebéd.
Éles képként villant be a nagyapám arca. Érdekes, amióta anyám utoljára hívott, gyakrabban jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy felhívom, amikor a farmerem hátsó zsebében megcsörrent a telefon. A recepcióról kerestek, hogy az egyik földszinti mosdóba vigyek le kéztörlőpapírt.
Hasonlóan teltek a napok. Mindennap ugyanabban az időben lenéztem a kapualjba, és a bácsika ott ült, keveset mozdult, de megnyugtató volt látnom őt. Egyre jobban vágytam rá, hogy váltsak vele néhány szót, és hogy megtudjak róla valamit. A járókelők tekintete ugyanúgy a hotel ablakaira meredt mindennap, és végképp biztos voltam, jól esne neki, ha valaki egy jó szót szólna hozzá. Én szerettem volna, de ezzel a munkarenddel lehetetlennek tűnt.
Aztán egy másik nap az emeleti szoba ablakánál álltam pontban tizenegy órakor, és őt néztem. Jobban belesüppedt a fotelba, és kedvetlennek tűnt, még a vörös macskára sem nézett, ami a lába körül tekergette magát. Háttal álltam a szobaajtónak, amikor összerezzentem a szállodafőnök hangjára.
– Milyen érdekesség van az utcán? – kérdezte az ajtónyíláson behajolva.
– Ott lent, az az ember. Valakire emlékeztet engem – mondtam, ahogy megfordultam.
– Á, a Bandi bácsi. Tíz éve, mióta megnyitottunk, tavasztól őszig mindennap ott ül. Még a végén innen viszik a sírba – mondta, és már csak az elhalkuló lépteit hallottam, ahogy elhaladt a liftek irányába.
Pár nappal később, a szoba felé tartottam, ahonnét a kapualjra szoktam nézni, amikor a recepciós telefonon lehívott, és közölte, hogy a főnök az irodájában vár. Megijedtem, hogy baj van. Talán felmondanak, amiért az ablakban bámészkodtam. A tenyerem nedves lett, a hónaljam izzadt, és a szívverésemet a torkomban éreztem. Ha ezért elbocsájtanak, hát nem is baj, hogy nem dolgozhatom ilyen helyen tovább, gondoltam, és már szép köntösbe bugyoláltam magamban a mondanivalómat, ahogy közeledtem a szállodafőnök irodájához.
– Az a helyzet, hogy változások állnak be átmeneti ideig, ami kedvezőtlen lehet néhány munkatársnak – kezdte. Én csak álltam és vártam, hogy minél hamarabb essünk túl rajta, közben fel sem fogtam amit mondott.
– Az a kérdés, hajlandó lenne-e más időbeosztást vállalni? – folytatta.
– Miről lenne szó? – kérdeztem komoly arcot vágva, miközben fellélegeztem, de az ijedtség még mindig bennem volt, és elbizonytalanodtam, jól értettem-e a szavait.
– Tizenegyre kellene járni néhány hónapig. Holnaptól. Ha jól tudom, egyedül él. Vállalja? – kérdezte, miközben megigazította ingujját.
Se kutyám, se macskám, hát vállaltam.
Délelőtt tíz körül már zsibong a város. Az utca megtelik járókelőkkel, és az idős belvárosi nénikék pórázon vezetik elhízott kedvenceiket, és ha csökönyösen megállnak, türelmesen könyörögnek nekik, hogy legyenek szívesek továbbhaladni a járdán. Az egyetemisták pedig fülhallgatóval a fülükben, a mobiltelefonjukat nyomkodva kerülgetik ki őket sietős léptekkel.
Én meg az új műszakom első napján ahogy közeledtem, messziről figyeltem a dohszagú kapualjat, hogy mielőbb meglássam őt.
Inge fölött egy szürke kibolyhosodott kötött kardigánt viselt, amit összehúzott magán, mintha fázott volna, és amely alól a gallér része mellett kidudorodott a hegyes vállcsontja. A szemét figyeltem, amint felé tartottam. Maga elé nézett, keveset és lassan pislogott, a kezét összekulcsolta, és hüvelykujját a keze élén húzogatta.
Megálltam előtte és rámosolyogtam. Ő meglepődve nézett fel rám, a szemöldökét gyanakvón összehúzta. Leguggoltam elé, továbbra is mosolyogtam, és a szívemből jövő szeretettel szólítottam meg.
– Édes bácsikám, hogy van? Tudja, hogy én odaföntről mindennap látom magát? – mutattam a szálloda emeleti ablakai felé, amelyekből visszatükröződött a derűs nyári égbolt.
– Engem? – kérdezte, és a tekintetét felemelte.
– Látom, szereti a galambokat. Hogy telnek a napjai? – kérdeztem, és láttam a szemében, hogy jól esik neki az érdeklődésem.
– Megvagyok, amíg vagyok – mondta szerényen, és nyelt egyet.
– Ugye, milyen szép itt minden? A madarak, az égbolt, és ez az udvar a gyönyörű virágokkal – mutattam befelé, ahol a középen elkerített részen a hortenzia bokrok hatalmas virágfejeket növesztettek. Örömmel fedeztem fel őket, mert azok voltak a kedvenceim nagyszüleim kertjében is. Halványan elmosolyodott.
– Azokat a feleségem ültette annak idején – mondta, felnézett az égre, és tekintetét ott tartotta, amíg a szeme előtt egy galambpár ropogós szárnycsapásokkal be nem suhant az udvarba. Aztán üveges szemmel rám nézett.
– Hát, te hogy kerülsz ide? – kérdezte.
– Eljöttem meglátogatni – feleltem.
– Kedves vagy. Holnap is eljössz? – kérdezte, és szemében felcsillant egy aprócska örömszikra.
Másnap valamivel korábban indultam, és akkor érkeztem oda, amikor lelassult lépteivel kibotorkált a kapualjba. A fotelhez érve komótosan megfordult, és akkorát huppant bele, hogy utána szaporán vette a levegőt, mint aki fuldoklik. Láttam a meglepődött tekintetéből, nem gondolta, hogy valóban meglátogatom.
Aztán napról napra jobban megnyílt, mesélt az életéről, és megkért, hogy tegezzem. Bent, az udvarban cipészműhelye volt régen, és akkoriban sok kuncsaft járt hozzá. Bandikának hívta mindenki, de közülük már régóta nem látott senkit. Két fia született. Az egyik már elment, a másik túl a hetvenen, Pesten él a gyerekeivel. Nincs a fiataloknak ideje az ilyen öregekre, mint én, említette egyszer. Neki ott voltak a galambok, meg a macska.
– Nincs már szükségem semmire – mondta a szemembe nézve.
Akkortól, ahogy megláttam őt először a kapualjban, életünk egy darabkája összefonódott. Sokáig nem tudtam, mi a célja a sorsnak velünk. Csak tettem, ami belülről jött, és azt örömmel.
Egy nap olyanról beszélgettünk, amiről előtte soha.
– Már vártalak – mondta derűsen, és én leguggoltam mellé.
– Eljöttem, látod – mondtam.
– Te egy angyal vagy? – kérdezte, és meglepődtem.
A karját a fotel támlájára engedte, a kezemet a kézfejére tettem, amin a bőr pergamenszerűen átlátszó volt, az erei kidudorodtak rajta. A keze hideg volt, én gyengéden masszíroztam és simogattam.
– Milyen jó meleg a kezed – mondta behunyt szemmel.
– Igen, én egy angyal vagyok – mondtam, és nyeltem egyet.
– Azért jöttél, mert te tudod, nem sokáig maradok itt.
– Tudom – feleltem, és kinéztem az utcára, a hotel első emeleti ablakára, ahonnan visszatükröződött a boltíves kapualj teteje, ahogy besütött rajta a nap. A nagyapának nem tudtam volna így a szemébe mondani, mégis csak úgy maguktól jöttek belőlem a szavak.
– Tudod, hogy jó ott fönt is? Amikor majd meglátod a fényt, ne nézz hátra, csak előre. Mindig a fény felé – mondtam. – Félsz? – kérdeztem, és picit megszorítottam a kezét.
– Nem, félek én már semmitől – válaszolta, de láttam rajta, hogy bizonytalan.
– Volt, hogy féltél az életben? – kérdeztem, és ő elgondolkodott.
– Hogy majd nem kerülök be, oda föl – mondta, és felemelte a tekintetét.
– Ne félj attól.
– Ne? – csillant fel a tekintete, ahogy egymás szemébe néztünk.
– Ott várnak fönt a többi angyalok.
– Akkor jó lesz ott nekem, angyalom – mondta. – Holnap eljössz? – A hangja furán elcsuklott, és a szemén azt láttam most először, mintha nem is engem nézne.
– Persze, eljövök – mondtam.
Indulnom kellett, de amikor pár lépést megtettem, visszanéztem rá. Láttam, hogy lassan lehunyta a szemét, és arcát a napfényben fürdette.
Miután megérkeztem a hotelbe, a recepciós lány átadta a szállodafőnök kérését, hogy másnap kivételesen reggel hat órára menjek.
Ritka, hogy egy nyári reggel záporozik. Nem számítottam rá, amikor elindultam otthonról. Hirtelen kezdte rá. A házfalakhoz lapulva lépkedtem, de nem sokat ért, csöpögött a hajamból a víz. A végén nem bántam, inkább hagytam, mást úgy sem tehettem ellene.
A kapualj még csukva volt amikor elhaladtam előtte, és a kiáramló dohszag az esőével keveredett. Rá gondoltam, hogy ilyenkor az angyalok őrzik az álmát.
Később a szobában, ahonnan őt szoktam nézni, a szokásos időben a kapualjat figyeltem. Feszengtem, mert megígértem neki előző nap, hogy megyek, és nem tudtam. De úgy alakult, hogy a nap már kisütött, és ő sem volt ott, a foteljében a vörös macska szundikált összegömbölyödve. A galambok le-föl sétáltak a hortenziák közelében turbékolva, és föl-fölcsippentettek néhány nekik való falatot a földről. Az eső miatt nem ült ki, gondoltam.
Másnap visszaállt a munkarend, és jóval tizenegy előtt várakozással telve közeledtem a kapualj felé. Rossz előérzetem lett. A kapu nyitva volt, de eltűnt a fotelje, a galambok, a macska. Idegenek jöttek -mentek a lakásába, és egy idősebb férfi fekete keretes papírlapot ragasztott fel az ajtóra.
Akkor már tudtam, hogy előtte nap megelőzött egy angyal.
Előhúztam a táskámból a mobiltelefonomat, és nagyapát tárcsáztam. Behunyt szemmel vártam, hogy felvegye. Erőtlen hangon szólt a telefonba, és úgy szólított, mint még soha.
– Hogy vagy, angyalom? Mikor jössz el hozzám?
